December 23-án délelőtt 10 óra felé indultam munkába. Általában ebben az időben kellemesen lehet autózni a gyér forgalomban. Karácsony előtt egy nappal, azonban elég nagy volt a forgalom.
Nem gondoltam, hogy a másnapi ünnep miatt, mert az angolok a Halloween után, vagyis október végén már felállítják a karácsonyfákat és karácsonyi díszbe öltöztetik a házukat, kertjüket. December 23-án már mindennel elkészülnek, felkészülve arra, hogyha bármi történne, ne érje őket váratlanul a karácsony 🙂
A kereskedelem ennél jóval előbb felhívja a figyelmet erre az ünnepre. Általában szeptember végén már megjelennek a speciális karácsonyi áruk. Díszek, lakberendezési tárgyak, fák, karácsonyi ajándékoknak valók.
Az angolok az ajándékok tekintetében hagyománytisztelők. Szerintem minden családban megtalálható a fa alatt a pizsama, zokni, nyakkendő, sál, sapka. Tél elején beszerzik a tipikus karácsonyi kötött pulóvereket. Minden évben újat! Ebben igazán viccesek, mert nem csak megveszik, de képesek hordani is a hóemberes-rénszarvasos-mikulásos-hópihés-csengettyűs és még ki tudja milyen motívumú pulcsikat. Nemre, életkorra és alkatra tekintet nélkül! Míg nem éltem Angliában, meg voltam róla győződve, hogy ilyet csak a Bridget Jones filmekben viselnek 🙂
A forgalmas kereszteződésben volt időm nézelődni, mert érkezésemkor úgy tűnt, az elkövetkező 10 percben esélyem sem volt a főútra kihajtani.
Előttem ugyan csak egy autó állt, de a sofőr egy szendvicset evett, azzal volt elfoglalva. Túlságosan is, szerintem két harapás között legalább három lehetősége lett volna besorolni a főútra. Nem voltam ideges, már megszoktam ezt a halvérűséget, amit az utakon előadnak.
Nézelődtem tovább, keresve egy kis rést, amit – ha az előttem álló kolléga végre meglódul -, ki tudok használni, hogy a vágyott főút forgalmába becsatlakozzak.
Kolléga majszolt tovább, aztán egy nem várt és egyáltalán nem indokolt pillanatban kiperdült a kereszteződésből. Csóváltam a fejem és gondoltam, hálát adhat a jó Istennek, hogy ezt a manővert épp bőrrel megúszta.
Az első pozícióban egy kereszteződésben sokkal nagyobb esélyem van megtalálni a megfelelő pillanatot, hogy a nagy batár autómmal végre én is a főúton lehessek.
Járt a szemem, kerestem a lehetőséget, hogy végre gázt adjak és tovább mehessek az utamon.
Ebben a kereszteződésben van egy zebra is. Általában ezen az oldalon gyér a gyalogos forgalom, a boltok a másik oldalon vannak. A zebra előtt közvetlen egy benzinkút van, amit gyalogosan nem sokan szoktak megközelíteni, a zebra folytatása pedig egy olyan utca szakasz, ahol sem bolt, sem egyéb hely nincs, ahová tömegesen gyalog járnának az emberek.
Ahogy tekergettem a fejem, valami olyat láttam, ami szó szerint lesokkolt, de szerencsére nem bénított meg!
Sok időm nem volt gondolkozni, gáz helyett a fékre tapostam, benyomtam a vészvillogót és a kéziféket, a biztonsági öv nyitásával egyidőben feltéptem az ajtót és elordítottam magam: „STOP! DON’T CRY!”
A zebrán egy kb. 2-2,5 év körüli kisfiú szaladt át sírva. Mezítláb, cipő és zokni, nadrág és kabát nélkül. Egész pontosan EGY SZÁL POLÓ VOLT RAJTA!
Szerencsére ledermedt attól, hogy ráordítottam (és szerintem a hiányos öltözete miatt a hidegtől is).
Még ki sem szálltam az autóból, a másik irányból megjelent egy furgon, ami lelassított és menet közben egy nő ugrott ki belőle. Akkor láttam, hogy rendőrök érkeztek. Egy másik rendőrségi furgon félig keresztben állt a főúton, így fogta meg a forgalmat.
Mivel a rendőrnő felkapta a kisfiút és a kabátja alá tette, hogy a kis teste kissé átmelegedjen, én már nem szálltam ki a kocsiból.
Ekkor elindult felém a gyerekkel, és kérdezte, hogy az enyém-e a kisfiú? Mondtam neki, hogy nem, én is most vettem észre. Megköszönte, hogy segíteni akartam és kezében a gyermekkel állt tanácstalanul.
Nem tudom mi történt ezután. Rám már nem volt szükség. Kihasználva a rendőrök által biztosított és lezárt főútvonalat, kihajtottam és mentem a dolgomra.
Természetesen a történtek hatása alatt voltam, sőt vagyok a mai napig is. Azt hiszem azt az édes, de nagyon kétségbeesett arcocskát nem fogom elfelejteni!
A szöszi hajú kisfiú nem tűnt elhanyagoltnak. Ápolt hatást keltett, a poló amit viselt, és ő maga is tiszta volt. El nem tudom képzelni, hogyan került az autók közé?!
Ami szintén tisztázatlan előttem, hogyan kerültek oda a rendőrök, két furgonnal? Valószínűleg valaki értesítette őket. De milyen ember az olyan, aki rendőrt hív, mert lát egy szinte meztelen, síró kisgyereket és nem veszi fel, nem melegíti a saját testével, a ruhájával?
Nem tudom pontosan mit tettem volna, ha a rendőrök nem akkor érkeznek, amikor én megláttam a szöszit. Valószínűleg ölbe kapom, leveszem a pulóverem és azzal melegítem. Így utólag az jutott eszembe, hogy beviszem a benzinkútra, ahonnan én is biztos a rendőröket hívtam volna. Abban biztos vagyok azonban, hogy amíg a rendőrök meg nem érkeznek, ott maradok vele és vigasztalom, melegítem.
Könnyű ilyen és ehhez hasonló esetben pálcát törni a szülők fölött. Biztosan alkoholisták, drogosok, akik nem figyelnek a gyerekükre. Lehet, de egyáltalán nem biztos!
Egy két évnél alig idősebb kisgyerek már nagyon önálló. Sőt, termeténél fogva már az ajtót is eléri, ha az nincs bezárva ki is tudja nyitni. Elég egy pillanat, és a gyerek elindul felfedezni a világot. Szintén termeténél fogva nem is olyan könnyű észrevenni, ha hirtelen eltűnik.
A sors fintora, hogy ugyanezen a napon Magyarországon, Hatvanban is eltűnt egy két év körüli kisfiú. Őt haza vitték. Remélem az én karácsonyi kisfiúm is otthon van már. Sőt, OTTHON. Csupa nagybetűvel. Bízom benne, hogy jó családi körülmények között és szeretetben él, és csak egy ronda véletlen miatt történhetett meg vele, hogy felügyelet nélkül maradt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: