Az első állásinterjúm (2013)

Amikor az ember állásinterjúra megy, mindig izgul.

Ez az én esetemben hatványozódik, hiszen idegen országban, kívánni valót maga után hagyó nyelvtudással, jobb kormányos autóval, bal oldali forgalomban már kisebb fajta őrületnek is felfogható ez az izgalom.

Amíg az akadozó nyelvtudás miatt eredeti szakmáimban nem tudok elhelyezkedni, gondoltam bármilyen munkával én is hoznék a konyhára, nem csak fogyasztanék onnan. Kalandvágyam a munkakeresésben igazán kiélhetem, a szóban forgó interjún is volt bennük bőven részem.

Városunktól 23 mérföldre (na, tessék, a mértékegységek sem a megszokottak), szóval bő 36 kilométerre van egy fagyi gyár. Az a városi legenda járja, hogy ott mindig van munkalehetőség, korrektül is fizetnek. Angliában a legtöbb szabad állást úgy lehet megpályázni, hogy a munkáltatók kitöltetnek egy bizonyos Jelentkezési lapot. Az ő vérmérsékletüktől függ, hogy az „Application form” 10 vagy 120 kérdésből áll.

Férjjel együtt felkerekedtünk (mivel az utat, az autót és egyáltalán az egész miliőt ő ismeri, erősen rá vagyok utalva a kisvároson kívüli mozgásban), és megkerestük a fagyi gyárat, hogy elhozzuk a Jelentkezési lapot. Az autóban van beépített címkereső (lánykori néven GPS), de olyan erős egyéniség, hogy legtöbbször a sokadik próbálkozásra sikerül csak beletáplálni az adatot, és annyira önzőzik, hogy a harmadik betű után udvariasnak egyáltalán nem mondható módon, kifejezetten agresszívan és erőszakosan rá akar beszélni olyan helyekre, amiket eddig nem is tudtunk, hogy léteznek a Föld kerekén. Az már csak hab a tortán, hogy „ő” is angolul beszél, és időnként csak azért is tesz velünk pár mérföldnyi kitérőt az „Ismerd meg Angliát” program keretében.

Ezért vagyok hálás ilyenkor a Férj segítségéért. Mert ezeket a kezdeti zavarokat lejátssza ő. Az én szerepem ilyenkor az, hogy egyetértsek vele abban, hogy minden ilyen beépített kütyü hülye. Igen, a GPS klaviatúráján az előbb én is láttam, hogy nem volt ott a „J” betű. Azt is láttam, hogy jól ütötte be a címet, nem, nem Ő hagyott ki betűket a pontos címből, hanem ez a vacak önzőzött megint. És valóban azt mondta, hogy a körforgalmat a harmadik kijáratnál kell elhagyni és igen, én is látom, hogy éppen negyedszer keringünk ugyanabban a körforgóban… Ennek ellenére, ha nem élem bele magam nagyon a „minden és mindenki hibás, és direkt velünk akarnak kitolni” játékba, akkor képes vagyok arra, hogy ahol jártam már, oda vissza is találok. Tehát a Férj a mankó, a sorvezető. Az első utakat vele kell lejárnom, aztán már ő is tudja, hogy legközelebb egyedül nem (nagyon), tévedek el.

A fagyi gyár az autópályától kifejezetten könnyen megközelíthető. Külsőre pont úgy néz ki, mint egy gyár. A parkolója viszont óriási. Persze, igazából az autón kívül mással nem lehet ide rendszeresen közlekedni. Ami rögtön feltűnt (nem is a rendszámra, hanem a bal oldali kormányra vagyok kihegyezve), hogy több lengyel és szlovák rendszámú autó is parkolt. A portán percek alatt kezünkbe nyomták az űrlapot, ami legnagyobb örömömre csupán két lapos volt. A hazaérkezés már nem annyira kalandos, mert valamiért (hatszor is!), tárolta a GPS a lakcímünket, és akármelyiket beütve hazavezényel, bárhonnan.
A fagyi gyár mellett szólt az is, hogy a 23 mérföldből 15 autópályán fut, így tényleg nem egy komplikált dolog napi szinten levezetni ezt a távot oda-vissza. Na ja, persze annak, aki tud jobbkormányos autót bal oldali forgalomban vezetni. Egyre inkább szuggerálom magamba, hogy én is ebbe a táborba tartozom… és mivel a gondolatnak teremtő ereje van, ez így is van! Ma már.

De ne szaladjunk ennyire előre. Otthon kitöltöttük a meglepően csak a lényegre törő Jelentkezési lapot, és másnap postára adtuk. A munkáról annyit tudtam, hogy csomagolni kell. Gondoltam ez annyira nem lehet bonyolult, még ha a futószalag sem a magyar szabványnak megfelelő irányból tolja a fagyit elém. Harmadnap hívtak a gyárból. Mehettem interjúra, elfogadták az applikációmat. Hétfőn egy pár órás megbeszélés lesz, elmondanak mindent és kedden már dolgozhatok is. A telefonáló nagyon kedves volt, mondtam neki, hogy nem beszélek jól angolul, ő azt a taktikát választotta, hogy minden mondata után visszakérdezett, hogy értem-e? Persze a lényeget értettem, havi 160 órás, teljes munkaidős munka, hétfőn reggel 8-ra kell a megbeszélésre menni, kedden kezdhetek. Még az is elhangzott, hogy kedden 6-kor kell kezdeni. Na, én, a fő éjjeli bagoly ezen kicsit meglepődtem, de gondoltam, ha korán kezdek hamar vége a munkának és gyakorlatilag az egész napom szabad. Megkértem a férfit, hogy adja meg a nevét és a telefonszámát, ha nem gond Férj visszahívná, hogy mindent jól értettem-e? Nagyon készséges volt, lediktálta a telefonszámát. A biztonság kedvéért kétszer is. Ezt nem kellett volna, mert a számokkal és biztonság kedvéért fonetikusan betűkkel leírt telefonszámot soha többé nem tudtuk megfejteni. Így maradt az, hogy hétfőn reggel 8-ra megjelenek a gyárba.

Bevallom izgultam. Nagyon komolyan. Nem a fizikai munkától riadtam meg, azzal tisztában voltam, hogy nem irodai kávékevergetésért fogok fizetést kapni. Nem is attól, hogyan fogok kommunikálni a kollégákkal, a vezetést is helyre raktam magamban. Amiatt paráztam, hogy most már tényleg egyedül, a Férj előtaposása nélkül kell az utamat járnom és megfelelni a követelményeknek. Gyakorlatilag újra fel kell nőnöm.

Félreértés ne essék sem elveszett, sem kényelmes, sem kihasználós nem vagyok. Csak ittlétem alatt eddig minden hivatalos ügyet ketten intéztünk. Hétvégén azzal bíztattam magam, hogy milyen jó, hogy korán fogok dolgozni járni, az autópályán nem lesz nagy a forgalom. A Férj rögtön helyeselt, hogy lehet majd döngetni, milyen hamar be fogok érni. Én a száguldás helyett inkább a – mások és saját -, biztonságomat láttam meg a gyér forgalomban.

Hétfőn reggel büszkén szálltam be az autó jobb oldalán. Ülés beállít, nem indít csak izzítás után, hátra menetben áll ki, ha a kéziféket kiengedi jobban gyorsul az autó, BAL oldalon hajt, nem ijed meg, ha a szembejövő a jobb oldalon jön, ő van itthon, ő tudja a helyi szokásokat jobban… Valahogy így indultam el, ültem a jobb oldalon, mint majom a köszörűkövön, de a biztonság, a Férj személyében ott ült mellettem. Bár mintha a zabszem effektust nála is felfedezni véltem volna. Még ki sem értünk az autópályára, már nyomatékosan megkértem, hogy figyeljen, melyik kihajtónál kell letérnünk. … és halkítsa le a rádiót, és húzza le kicsit az ablakot és húzza vissza, és ugye ő is látta, hogy milyen mókásan nézett ki mellettünk abban MINI-ben az a nagydarab pasas, és ugye nem hagytuk még el a lehajtót? Jaj, és mennyi kamion mászkál ilyen korán, de ugye mikor én reggel 6-ra fogok járni nem is lesznek az utamban kamionok?

Végre megérkezett a lehajtónk. Mi történt itt 4 nap alatt? Ennyi új körforgalmat hogy a fenébe építettek ide??? Melyiken, a második kijáraton menjek ki? Miért mondod ilyen bonyolultan, az pontosan az egyenes út! Biztos nem tévedtünk el? Még egy körforgalom? Ne már! Mi az, hogy egyenesen menjek tovább? Itt nem is lehet! Nem látod, hogy ez körforgalom? Azt mondd, hányadik kijáraton menjek ki! Nem, nem akartam túlmenni, én is láttam, hogy itt a gyár, csak gondoltam a következő utcán hajtok be, hátha úgy közelebb van a bejárata. Szerintem nem haragudott a teherautó sofőrje, hogy nyomtam egy satu féket és bevágódtam nagyívben jobbra. Persze, holnaptól itt indexelni is fogok.

Az időjárás nem indokolta, de kimelegedve szálltunk ki a parkolóban a kocsiból. A portás megtalálta a nevemet a névsorban, nyolcan voltunk új jelentkezők, felkalauzolt a várakozó helyül szolgáló kantinba. Akkor derült ki, hogy ez ma nem pár órás megbeszélés, hanem gyakorlatilag egy egynapos tréning lesz. Újabb nyomás az önállósodás felé. Először még csak az tudatosult bennem, hogy a családi tolmácsot kell nélkülöznöm, mert ő ott sem lehet a tréningen, és mint kenyérkereső, neki dolgoznia kell mennie.

De hogyan? Egy autóval érkeztünk. Logikus, hogy ő keres más megoldást a hazajutásra, az autó marad velem, én fogok azzal hazamenni. ÉN? Jó, persze, idáig is én vezettem, de a mitfahrer ott ült mellettem! A hazafelé út mindig könnyebb, gondoltam. Csak a megfelelő lehajtón kell elhagyni az autópályát, ennyi a titka. De melyik a megfelelő? Én emlékszem legalább három kijáratra, ami a városunkba vezet. Gyors taktikai megbeszélés a Férjjel, aki pontosan és számomra is érthetően magyarázta el, hogy bármelyik lehajtón kijöhetek a három közül, de ha egyenesen haza szeretnék jutni és nem akarok egy városnéző túrát is beiktatni, akkor a másodikon hajtsak ki. Igyekeztem rögzíteni az infót, és elhessegetni a gondolatot, hogy a GPS-t be sem tudom kapcsolni. Nem baj, menni fog nekem ez! De mi lesz velem itt a tréningen? Ide már be sem engedik, meg különben is dolgoznia kell menni és még ő sem tudja, hogyan fog hazajutni.

Pontban 8 órakor megjelent egy teljesen egyszerűen öltözött, inkább hatvanas éveinek elején járó, mint fiatalabb hölgy. Otthon multi munkáltatónál maximum akkor látnak ilyen kaliberű hölgyet, ha valakinek a nagymamája az elkényeztetett manager unoka után viszi az uzsonnáját.

A hölgy összeszedte a kiscsapatot, és mint tyúkanyó irányított minket a gyár folyosóin, azonnal kezdve is a gyár történetének mesélését. Pár kanyar után egy tárgyalóterembe vezetett minket. 8 személyre be volt készítve egy tekintélyes vastagságú színes mappa, egy golyóstoll, és egy névtartó. Az első feladat az volt, hogy fel kellett írni alkoholos filccel a nevünket a névtartóra.

Tessék, már 8 óra 10 volt, és meg voltam elégedve magammal, hogy milyen sikeresen veszem az akadályokat! Az idős hölgyről kiderült, hogy nem kísérő, hanem ő a személyzetis, aki az új belépőknek tartja az első napi tréninget. Nagyon komoly diavetítés következett, bemutatva a céget, a termékeket, a biztonsági előírásokat. Újabb elégedettség legyezte egomat: tökéletesen értettem mindent. Na jó, a képes vetítés adott némi támpontot, de arra gondoltam, hogy helyi jelentkezőknek is ugyanezt a tananyagot vetítik le, nem csak ilyen kissé handikeppes versenyzőknek, mint én. Minden téma kis blokkokra volt szedve (értékeltem az okos személyzetist, aki ezt valamikor kitalálta), a blokk végén a prospektus csomagunkból a néni (Mary), irányítása mellett elő kellett venni egy kérdőívet, és azt ki kellett tölteni.

A csapatban volt egy szlovák srác. Titkon reménykedtem benne, hogy beszél magyarul, és majd jól át tudjuk tárgyalni a kérdéseket. Ezzel viszont melléfogtam. Mary megkérdezte tőlem, hogy értem-e a kérdéseket? Hogy őszinte legyek, még csak azt néztem át, hogy milyen marha sok lapból ál a teszt… de magabiztosan rávágtam, hogy „more less”, erre nagyon kedvesen felajánlotta, hogy hoz egy kérdőívet szlovákul. Kikerekedett a szemem, mert Mary nem tűnt szenilisnek, sőt vaknak sem, hogy összetévesszen a szlovák sráccal. Udvariasan mondtam neki, hogy köszönöm, azzal nem jutunk előrébb. Ladislav viszont megkapta nem csak a kérdőívet, de a színes prospektust is szlovákul. Irigy voltam, és már nem is akartam vele megvitatni a kérdéseket. Mary nem adta fel, továbbra is segíteni akart. Felajánlotta, hogy lengyelül megkapom az anyagot. Biztosítottam arról, hogy az sem segítség. Aztán jött az utolsó ajánlata: litvánul kérem-e?

… hogy nekem tényleg semmi sem jó?! Nem a litvánt sem kértem, így maradt előttem az angol teszt. Mary nagyon kedves volt, odajött mellém, és segített. Fordított angolról, angolra. Jobban jártunk volna, ha nem is segít, mert azt, amit megértettem az olvasás útján, kissé bizonytalanná tette az artikulációjával. Ennek ellenére magabiztosan karikáztam az általam helyesnek ítélt válaszokat. Ha valamit rosszul csináltam, Mary azonnal rávezetett: nem jól gondolom a választ. Időnként másodszorra sem gondoltam jól a választ, akkor megkért, hogy emlékezzek vissza mit láttam a vetítés során. Így három opció közül, ha kettőt rossz válaszként kizárunk annyira nem volt már nehéz a helyes választ megtalálni. De nagyon értékeltem a segítőkészségét és azt, hogy nem bökött rá azonnal a jó válaszra.

Végül is marhára megdolgoztam a teszt kitöltésével, és a csalás árnyéka sem vetődhet rám! Ekkora új anyag elsajátítása után fél órás szünet következett. Mivel hallottuk, hogy milyen szigorúak a közlekedési szabályok a gyár területén és mennyire sokat költenek a biztonsági szolgálatra, el is határoztam, hogy odacsapódom valamelyik pályázó társamhoz, nehogy eltévedjek, vagy bármi galibát okozzak. Bevallom: híres vagyok arról, hogy épületekben elsőre nem mindig tudok eligazodni, lépcsőkön, folyosókon, különböző helyiségekben hajlamos vagyok rossz helyen lenni rossz időben.

Végtére is, nem is árt egy kis szocializálódás, ismerkedés az új kollégákkal. Ez nagyon jó ötletnek tűnt, mert a női szakasz azonnal a mosdó felé vette az irányt. Kézmosáskor az egyik sorstársam felhívta a figyelmemet az alapos kézmosásra. Ez kicsit szöget ütött a fejembe, mert mit gondolnak ezek az angolok, hogy mi magyarok nem mosunk kezet a WC használat után??? Sokáig nem volt időm a kérdésen rágódni, mert pályatársam felmutatott a plafonra, ahol több kamera pásztázta a teret. Szememmel ösztönösen leellenőriztem a kabint ahonnan az előbb kiléptem, de megnyugodva konstatáltam, hogy oda nem látott be „nagy testvér”. De miért vannak itt kamerák? Olyan alaposan mostam-sikáltam a kezeimet, hogy közben egyedül maradtam. De nem tévedtem el, csukódó ajtók nyomát követve megtaláltam a többieket.

A szünetben volt időm megfigyelni az ott dolgozókat, mert a barátkozásból nem lett semmi. Sorstársaim szinte kivétel nélkül a kantinban szemmel láthatóan helyi dolgozókkal, gondolom korábbi ismerőseikkel társalogtak. Az irodai munkát végzők teljesen hagyományos, utcai ruhát viseltek. A termelésben dolgozók pedig munkaruhát. Ez azért beindította a fantáziámat. Elképzeltem magam kék köpenyben, a hozzá színben passzoló, világosabb árnyalatú hajhálóval és a fehér gumicsizmában. Ez utóbbit már képzeletben színes mintákkal, strasszokkal, csillámporral kicsit egyedivé is varázsoltam. Gondoltam, ha nekem is ebben a jelmezben kell megjelennem a munkában, akkor legalább valami egyedit csempészek majd bele a kissé unalmas uniformisba.

Az itt Wellingtonnak hívott gumicsizmát gondolatban nem sikerült tökéletesen testre szabnom, vége lett a szünetnek, Mary gondoskodó mosolya terelt minket vissza a tárgyalóba. Elő is vezette, hogy most nagyon fontos rész következik, több előadó is tiszteletét fogja tenni. Addig ő a papírmunkát elvégzi, hogy arra ne kelljen majd várnunk. Összeszedte az útleveleket. A helyiektől is ezt az okmányt kérte. Ez számomra újdonság volt, nem tudtam, hogy helyben is azzal igazolják magukat a munkavállalók. Ahogy Mary elhagyta a tárgyalót, kezdetét vette valami, ami kedvemet szegte a Wellington személyre szabásától, sőt – amúgy sem szeretem a fagyit -, az egész karriertől is, itt, ebben a gyárban.

Kiderült, hogy miért volt a megfigyelő kamera a mosdóban. Azt figyelte, hogyan mosunk kezet. Öt éves korom után most újra megtanítottak rá, hogyan kell alaposan kezet mosni. Persze értem én ezt, hiszen élelmiszer üzemben vagyunk, a legfontosabb a higiénia. Ezt is nyomatékosan elmagyarázták, sőt betekintést kaptunk bizonyos statisztikákba is, ahol kiderült, hogy – természetesen más élelmiszeripari gyárakban -, micsoda fertőzések történtek, amik következtében micsoda szaftos pereket akasztottak a vásárlók a gyárak nyakába.

Felhívták a figyelmünket, hogy – ugyan nem szokott előfordulni -, de ha bármilyen állatot, nevesítve: egeret, patkányt, pókot, legyet stb, látunk, azonnal az arra rendszeresített naplóba bejegyezzük, hogy mikor és hol láttuk az oda nem illő élőlényt. Ha egyet látunk belőlük. Ha többet, akkor önállóan odalépünk a vegyszeres szekrényhez, és az ott található méreggel végzünk a betolakodókkal, majd ha sikeres volt a vegyszeres művelet, akkor jelentjük az esetet a felettesünknek. „Könyvbe” nem írunk!

Hmmmm… túl azon, hogy én egy háziegér látványától is órákig álltam a nappaliban a kanapé tetején és az összes rokonomat és ismerősömet hívtam sikítozva, hogy mit tegyek, nem hiszem, hogy az „egérbiztonsági naplóba” való beírás eszembe jutna ilyen esetben. Amennyiben egy egész egér család lakmározna a vanilia-csokoládé fagyiból biztos vagyok benne, hogy a gépsor felett a csilláron kötnék ki, nem a vegyszeres szekrény környékén! Jó, megnyugtattam magam, ezek az élőlények NEM EBBEN a gyárban fordultak elő, csak egy elméleti példaként került megemlítésre.

Hamar át is tértünk a munkaruha fontosságára. Jaj, de jó, mindenki fehér Wellingtont kap! Fejben újra láttam a kis mintácskákat, amikor is az előadó megzavart azzal, hogy álljak fel. Jaj, belelátott a fejembe, és nem tetszett neki az általam elképzelt minta? Vagy most mi van??? Megkért, hogy mutassam a körmömet. Milyen jó, hogy alaposan lesikáltam a kezem! Rá sem kellett pillantanom, hogy tudjam, a körmeim makulátlanok! Rögtön elmagyarázta, hogy ujjbegyig le kell vágni a körmöket. Jaj! Ez kicsit szíven ütött, de gondoltam itt az ideje kipróbálni a rövid, de nagyon színes körmöket. Magamtól úgy sem váltam volna meg az évtizedek óta hosszú körmeimtől, de ha muszáj, hát legyen! Akkor jött a körömmel kapcsolatos újabb trauma: natur körmökkel lehet csak dolgozni. Se lakk, se fény, se akril, se porcelán. Sőt, a hajamat is valószínűleg le kell vágatnom, mert most gyárbiztonságilag, éppen olyan semmilyen hosszúságú. Vagy rövid legyen, vagy hosszú. Mutattam, hogy remek kis copfokat és kontyokat tudok én a hajháló alá varázsolni ebből a hosszból is. Demonstrációm hatásos volt, mert az előadó megnyugtatott, hogy próbáljam meg, ha mégsem felel meg (kinek?), akkor ráérek az első héten levágatni.

… és még nem volt vége: férfiaknak tilos az arcszesz használata. Milyen kár, mert én szeretem az illatát. Még akkor is, ha többféle keveredik. Nőknek tilos a parfüm használata. A francba! Nem baj, több marad! Szeretem magamban, hogy a hülye helyzetekben is megtalálom a jó oldalt. De az előadó folytatta: dezodort sem szabad használni. Itt azért már kicsit a szabadságomban éreztem korlátozva magam és csak reménykedtem, hogy a munkatársaim nem az izzadós fajtából valók! Még mindig tudtak újat mondani: kizárólag illatmentes tusfürdővel, szappannal lehet tisztálkodni. Otthon is. Na, itt azért már villogtak a ledek!

Elképzeltem magam, amint rövid, színtelen, de patyolat tiszta körmökkel elkapom az üzem csillárját, mert meglátok minimum egy egeret és ijedtemben leizzadok, de annyira, hogy a terjedő izzadtság szag felér egy vegyi katasztrófával! Talán az egerek ellen természetes irtószernek meg is felelne az „illatom”. Már szinte mosolyogtam is a képen, és kicsit szégyelltem is magam, hogy ennyire nem tudok felnőni, azért ez mégiscsak egy élelmiszerüzem és komoly szabályok vannak. Kit érdekel az én körmöm, az illatom? Örüljek neki, hogy munkát kapok, ahol tisztességesen megfizetnek! Az előadó következő mondatára már el is szégyelltem magam, mert szintén rám mutatva mondta, hogy természetesen sminkelni sem szabad. Gondoltam, ha már én voltam eddig az elrettentő példa, akkor most kivágom magam. Mondtam, hogy tartós sminkem van, tetoválás, ez nem pereg, nem lesz per a make up-om miatt. Újabb hidegzuhany (illatmentes!): rendben, tudják, hogy van olyan, de minden műszak előtt ellenőrizni fogják!

Nem tudom, hogy hülyének éreztem magam, vagy inkább kicsit jogfosztottnak, de ez volt az a pillanat, amikor komolyan elgondolkoztam, hogy akarom én ezt a munkát? Mert mi van akkor, ha esetleg egy olyan make-up ellenőrt fogok ki, aki nem hiszi el, hogy ezért a sminkért én több száz tűszúrást álltam ki, és beküld a „nagy testvér” által megfigyelt mosdóba és addig sikáltatja a színeket az arcomról, míg bőr sem lesz rajta? Tényleg el voltam kicsit kettyenve, de reménykedtem, hogy a hajamat csak nem kell levágatnom.

Megkönnyebbülésemre a higiéniai felelős befejezte az oktatásunkat. Megérkezett a termelésirányítónk. Csak a miénk! Ő lesz az apánk, a bátyánk (nekem így ránézésre inkább az öcsém lehetne, de értem én a hasonlatot), együtt leszünk, mint egy szép család. Hát, a szép jelzőt nem igazán használtam volna a helyében. Csak a magam részéről belegondolva, hogy minden leszek én abban az egyen jelmezben, levágott körmökkel, uram bocsá’ levágott hajjal, jó esetben mindenféle illattól mentesen, a tartós sminket pár hét alatt halványra sikálva, csak szép nem. A családot ő tényleg komolyan vette, mert azzal kezdte, hogy 10 napon belül a család orvosunktól igazolást kell hoznunk, hogy semmilyen fertőző betegségben nem szenvedünk. Ezzel egyet is értettem, hiszen ne fertőzzük már meg egymást, ha ez nem munkaköri kötelesség!

Aztán újabb ledek kezdtek el villogni, most már egy egész izzósor! Igazolás kell arról a család orvostól, hogy vállalja azt, hogy háromhavonta toxikológiai- és hallás vizsgálatot végez rajtunk, valamint ugyancsak háromhavonta elküld tüdőszűrésre. Hűha! Mi lehet abban az üzemben, ahová nem jutottunk még be, nem láttuk? Mi a fenének negyedévente ilyen vizsgálatokat megcsináltatni, sőt kötelező jelleggel?

Forogtak a gondolatok rendesen a fejemben. Komolyan megijedtem. Akkor néztem az órára, és láttam, hogy valószínűleg idő sem lesz már az üzem megnézésére, mert az utolsó információ az volt, hogy délután 4-ig tart a tréning. Három negyed négy volt… A döntésem már megszületett, még ugyan nem fogalmazódott meg a fejemben sem, de ott, valahol a tiszta tudatomban már tudtam, hogy nem szeretnék itt dolgozni. Nem a körmeim és nem a hajam miatt. Nem az illattalan munkaórák miatt. Sőt, egérrel is néztem már farkasszemet. De háromhavonta nem szeretnék izgulni, hogy milyen mérget mutat ki a szervezetem. Mikor a toxikus anyagokról a család orvos tájékoztatna, valószínűleg nem is hallanám már rendesen, és még valószínűbb, hogy kérdezni sem tudnék semmit, mert már úgy köhögnék és levegőt sem kapnék a sípoló tüdőmmel! Ezek a hátulról jövő, de koránt sem hátsó gondolatok forgolódtak a fejemben, amikor még mindig szégyelltem egy kicsit magam, hogy miért nem jó nekem ez a fagyi gyár? Mindig is úgy tartottam, hogy nem szégyen a munka, bármi legyen is az, ha tisztességes. Ez pedig tisztességesnek tűnik. Mi a fene bajom van nekem ezzel, miért nem szeretném még sem?

Kavarogtak a gondolatok a fejemben, amikor új testvérünk hangja visszarántott a jelenbe, éppen hozzám beszélt. Már megijedtem, hogy megint én leszek a negatív példa, de megnyugodtam, mert éppen a másnapi beosztást kezdte velünk megbeszélni. Azt, hogy ki mikorra jön dolgozni. Mosolyogva mondta, hogy ha nekem is megfelel, akkor én hatra jöjjek. OK, bólogattam, ezt már tudtam. Hirtelen eldöntöttem, hogy megpróbálom, lesz, ami lesz! Mégiscsak egy tisztességes munkáról van szó! Aztán jött a hidegzuhany: este hatra kell jönnöm, reggel hatig.

Na, álljon meg a fáklyás menet! Itt és most lett végérvényesen elegem! Az összes porcikám tiltakozott ez ellen a munka ellen. Egy pillanatra előjött a magyar virtus: felállok, és egy bájos „good bye” után elviharzok a helyszínről! Ez már tényleg kiverte a biztosítékot nálam is. Ha nem lett volna elég az eddigi negatívumok halmaza, ezzel az éjszakai műszakkal betették a kertkaput. Eddig egy büdös szó sem esett arról, hogy éjjel is dolgozni kell! Én felállok! Köszönöm, ebből nem kérek! A gondolatok fortyogtak bennem, de tett nem követte őket, mert átvillant az agyamon, hogy az útlevelem még Marynél van.

Basszus! El sem tudok rohanni, el sem tudok menekülni! Egyetlen további információt sem akartam megtudni a gyárról. Nem érdekelt sem a későbbi karrier lehetőség, sem az, hogy heti négy liter tetszőleges ízű fagyit kap minden dolgozó. Utálom a fagyit! De tényleg! Most még jobban! Fel akarok állni, és haza akarok menni! Ne raboljuk tovább egymás idejét!

Tudom, hogy nem vagyok egy pókerarc. Minden gondolatom, az érzelmeim azonnal kiülnek az arcomra. Új tesó is észrevette, hogy valami nem stimmel. Meg is kérdezte, hogy van valami akadálya annak, hogy éjszaka kezdjek dolgozni? Nem tudom mi történt velem, de – szerintem -, ha nem is folyékonyan, de nagyon is érthetően mondtam el neki, hogy éjjeli műszakról nem volt szó! Az angolok híres hidegvérű stílusával megnyugtatott: semmi gond, kezdhetek a jövő héten délelőtt és majd a rá következő héten kezdem az éjjeli műszakot. Nem értette, hogy nem az aktuális heti programomban akadályoz az éjszakázás, hanem a habitusomba nem fér bele!

Mentő övként érkezett Mary. Hozta az előkészített munkaszerződéseket, munkaköri leírásokat és egy halom szabályzatot, amit mind alá kellett írnunk. Az útleveleket viszont nem láttam a kezében… akkor már tudtam, hogy ki kell várnom a tréning végét, nem állhatok fel csak úgy! Mentségükre legyen mondva, nagyon harcoltak értem. Az összes, számukra logikus alternatívát végigvették, hogyan tudnék másnap kezdeni, hogy nekem jó legyen. Hiába magyaráztam, hogy éjszaka nem fogok dolgozni, már három héttel későbbi időpontnál tartottak és csere-berélték a dolgozókat, csakhogy nekem „jó legyen”.

Nem tudom, hogy megértették-e végül is, hogy én éjjel nem fogok dolgozni. Búcsúképpen kaptunk egy újabb trénert, aki szerintem az „erősítő ember” volt, akinek az volt a feladata mindössze 5 percben, hogy megerősítse bennünk azt, hogy a világ legjobb munkahelyén fogunk holnaptól dolgozni. Szépen elismételte a gyár előnyeit (a legmarkánsabb a heti négyliternyi tetszőleges ízesítésű ajándék fagyi volt).

Engem nem győzött meg! A tréning végén azért még felül tudták múlni az egész napot! A szép színes prospektusokat megtarthattuk. A tollat és a névtáblát és az asztal általunk használt felületét viszont le kellett fertőtlenítenünk. Ezen már ki sem akadtam. Sőt, mosolyogtam és nagyon jó érzés töltött el, hogy NEM ITT fogok dolgozni, főleg nem éjszakai műszakban!

Megkönnyebbülve hagytam el a terepet. Híresen optimista habitusom azonnal csinált egy laza mérleget: ugyan a mai nap nem vitt előrébb a családi kassza gyarapításában, mert innen biztos nem viszem haza a kenyérre valót, de tapasztalatnak nagyon jó volt! Rájöttem arra, hogy éles helyzetben igenis megértem, amit angolul hozzám beszélnek és képes vagyok én is megértetni magam. Felismerem a számomra nem megfelelő szituációt. Mosolyogva indultam a parkoló felé.

Arra nem is mertem gondolni, hogy otthon egy kisebb áruház parkolójában is hajlamos vagyok „elveszíteni”, hogy hová parkoltam? Szerencsére megláttam az autót, átjárt a nyugalom. Addig a pillanatig, amíg rá nem ébredtem, hogy most nekem kell TELJESEN egyedül hazatalálnom, egy négykerekűt vezetve. Nem engedtem át magamat a pániknak! Azért sem! Valahogyan csak hazatalálok! Annyira idefelé sem volt bonyolult az út!

Beszálltam az autóba magabiztosan, mint aki világéletében jobb kormányos kocsit vezetett, balos forgalomban. Gondoltam lesz, ami lesz! Az első körforgalomnál elbizonytalanodtam ugyan, de az autópályán már kifejezetten élveztem a hét eleji délutáni csúcsforgalmat. Belekeveredtem a sűrűjébe! Már meg sem lepődtem, hogy egyből haza találtam. Egyedül.

Ettől a naptól számítva érzem úgy, hogy már Angliában is vezetek!