Egy újabb bizonyíték, hogy Európában vagyunk és ezért nincs is alapvetően nagy különbség az itt élők mentalitása, az itteni mindennapos élet, valamint az otthoni között.
Ez kétoldalú érem, a jó és a rossz oldalával együtt.
Álmos hétfő reggel. Az angolok tudnak valamit, hogyan térjenek magukhoz minél hamarabb a reggeli kómából. Kétszintesre építették házaikat, a hálószobákat az emeletre tervezték, a konyhát és nappalit a földszintre.
Ha az ember az életmentő, reggeli kávéjához akar jutni, le kell másznia a konyháig, nekünk 12 lépcsőfokot. Az első három lépcsőnél egészen pontosan nyolcvan évesnek érzem magam. A kornak megfelelő testi és szellemi állapotban. A következő egyharmadát a lépcsőnek már tudatosabban lépkedem, de még mindig öregember módjára: támaszt keresve és lelve a korlátban. Az utolsó harmadban már kifejezetten érzem, hogy két lábam van és kis erőfeszítéssel akár képes is vagyok mindkettőt rendeltetés szerűen használni! Leérek, tudatom is kezd tisztulni, bár a kávékészítést még nem a legtisztább agyi állapotban, csak rutinból végzem. Várom, hogy a forró nedű harmadik kortya már teljesen visszazökkent az „itt és most”-ba, hogy hozzam az életkoromnak és habitusomnak megfelelő formát.
Amíg készül a kávé – még mindig rutinból -, felhúzom a sötétítőt a konyhaablakon. Várom a kert párás, de élénkzöld látványát, hogy még közelebb kerüljek a valósághoz.
Ezen a hétfő reggelen túlságosan hamar csapódtam vissza a jelenbe. A kert végén az angliai kertek elmaradhatatlan kellékének, a “kisháznak” ajtaját csendesen mozgatta a reggeli légmozgás. Akár idilli is lehetett volna ez a kép a madárcsicsergéssel, ha nem tudtam volna biztosra, hogy a kisház ajtaja lakattal van rögzítve a közeli tenger felől ide fújdogáló szél elől.
A másik ok, amiért szemeim és éberségem a szokottnál hamarabb léptek a normális funkcióba, az a felismerés, hogy a kisház adott otthont a Férj féltve őrzött, különleges, és mint ilyen, ár-érték arányban ezt igen csak kifejező hegyi biciklijének.
Ordításommal a bringa tulajdonosát megfosztottam a szokott reggeli agyhaláltól, a rutint meghazudtolva röppent le az emeletről. Kimondatlanul is mindketten aggódtunk a speciális kétkerekű meglétéért.
Valószínűleg nem csak a reggeli bódultságunk miatt, hanem a helyzetet felismerve mindketten őrült módjára kezdtük a lakatkulcsot keresni, egymást és a lábunk alatt fontoskodó négylábút is átugrálva, míg néhány perc után tudatosult bennünk, hogy a kulcshasználatát vélhetőleg valaki már feleslegessé tette.
A kertet pizsamában (ami ebben az országban amúgy is megszokott és általános viselet, nem csak az alvásra korlátozva), keresztülfutva tárult elénk a nem kívánt látvány.
Pontosabban a bringa látványának hiánya. A kötelező magyar virtuson átesve (szerencsére nem csak a magyar szót, de a magyar káromkodást sem értik a szomszédok), válság stábot hoztunk létre. A közel 10 perces plenáris megbeszélés eredményeként eldöntöttük, hogy ez bizony rendőrségi ügy!
Újabb 10 perces komoly tanácskozás után, elő is kotortuk a rendőrség telefonszámát és megtettük a feljelentést. Ez nagyon rutinosan történt a szerv részéről. Célirányos kérdésekre adott válaszok után elnézést kértek a történtekért és azonnali intézkedés keretében megígértek, hogy egy nyomozó megtekinti a helyszínt.
A beszélgetés után tudatosodott csak bennünk, hogy a rendőr azt ígérte, 3-5 órán belül érkezik. Hát… ez nem éppen „forró nyom”, de nem is egy mediterrán országban élünk, itt maximum a helyzet lehet meleg.
A dolog újabb pikantériája az, hogy a nyelvet tökéletesen beszélő Férjnek dolgoznia kellett mennie, így a nyomozóval való kommunikáció rám maradt. Ami gond nélküli is lehetett volna, ha a rendőr folyékonyan beszél magyarul. Vagy én angolul? Minden esetre örömmel töltött el, hogy a napi nyelvgyakorlás túl fog mutatni a már-már unalmas netes kurzuson, jöjjön a mély víz!
A hatóság érkezéséig magamban szépén össze is szedtem a mondani valót, a szinonimák keresését és a stilizálást egy erőteljes dörömbölés zavarta meg.
Szintén angol sajátosság, hogy a környéken nem divat a csengő, sőt kopogtatót sem láttam, így aki bebocsájtást kíván, annak bizony kopognia kell. Ko-pog-ni!
De ez a valaki verte az ajtót. Mielőtt pánikba estem volna, hogy talán a bicikli tolvaj jött vissza a pumpáért, vagy a sisakért, vagy esetleg kifogást emelni a bringa színe miatt, kinéztem az ablakon, és jól láthatóan, pontosan a bejárati ajtónktól 10 centire egy rendőrautó állt.
Bebocsájtást engedtem az egyenruhát viselő nyomozónak, és kezdődött egy Rigó utcai nyelvvizsgának is beillő tanúvallomás tétel!
Mivel a nyelvet nem beszélem jól, ha kommunikálnom kell, általában a harmadikként kimondom a „csodamondatomat”: „Sorry, I speek not good in English!” Erre a partnerek többsége két módon reagál: az egyik soha többé hozzám sem szól, némi sajnálattal néz rám, mint egy félnótásra, aki még angolul sem tud. A másik viszont nem adja fel! Kicsit hangosabban, de ugyanolyan gyors tempóban, sőt sokkal több szlenget használva próbál csacsogni velem.
A rendőr egy harmadik módot használt, elvégre ő a hatóság! Egy előre kiállított nyomtatvánnyal érkezett, amit a telefonos bejelentés során töltöttek ki. Könnyű dolgom volt, mert olvasni tudok és ismerem az adatainkat. Viszont egyenruhás emberünk is áttért a hagyományos, kommunikációra. Én mondtam neki a csodamondatot, amire ő „Never mind!” felkiáltással mosolyogva elővette a kis noteszát, tollát, és kérdezett. Egy-két odaillőnek gondolt szót, mondatot mondtam neki, de többnyire csak mosolyogtam.
Ennek ellenére valami metakommunikáció révén teleírta a noteszlapot, majd elém tette, és megkérdezte, hogy rendben van-e amit leírt? Ember! Miből gondolta, hogy ha szóban nem értettem pontosan miről is „beszélgetünk”, akkor annak a kézzel (!), írásban rögzített változatát megértem?
Mivel nem vagyok egy pókerarc, vagyis minden gondolatom azonnal kiül az arcomra, rendőrünk hamar megtalálta a megoldást! Szabadkozott, hogy csúnyán ír, így inkább felolvasást tartott. Nem kellemetlen volt a szituáció, inkább nagyon is vicces. Összeszorított szájjal hallgattam, féltem, hogy elröhögöm magam. Ő ezt a mimikát koncentrálásnak vélte, és a már jó ismert módon, kissé hangosabban folytatta a felolvasást. Az iromány végére érve „It’s correct?” kérdésére választ sem várva, összecsukta a csodanoteszt, majd megsimogatva kutyánkat – felismerve, hogy egy vizslával áll szemben, amit nagyon értékeltem -, el is köszönt.
Éppen beindult az agyi fordítógép, hogy megkérdezem, nem akarja-e megnézni a helyszínt, nyomot rögzíteni, fényképezni, ujjlenyomatot venni, szomszédokat kihallgatni, laborba vinni a levágott lakat darabjait, a rendőrautóból felhívni a központban dolgozó kollégákat, vagy mit tudom én mit csinálni? Vártam valami olyan igazi rendőröset… ahogy a filmekben szokott lenni… Meg azért, hogy valójában rendőrnek tűnjék – hiszen ez mégiscsak Európa, biztos a felnőtt játékok kellékei mellett rendőr jelmezt is lehet kapni, talán minden utcasarkon.
Sőt az is átvillant kattogó agyamon, hogy én az angol rendőrautót sem igazán ismerem, biztos azért állt ilyen szorosan a bejárati ajtóhoz, mert szigetelőszalaggal van lematricázva, vagy kézzel kipingálva… és különben is, miért egyedül jött??? A filmeken is mindig van egy szimpatikus rendőr, akinek van egy kelekótya, vagy „nem szeretem” társa. Vagy egy okosabb társa, vagy aki fánkot eszik. Neki nem volt semmilyen…
Szóval kavarogtak a gondolatok mindkét nyelven, és már örültem, hogy kifelé tart. Elköszönt, én pedig megkönnyebbültem, amikor kilépett a házból. Aztán csak alakított egy „rendőröset”. Az ajtóból visszafordult (like Columbo), és mint akinek a legfontosabb most jutott eszébe, visszalépett pár lépést a házba.
Tájékoztatott, hogy este 6-kor jön a CSI. Így mondta: „szí-esz-áj”. Ettől sem lettem bizalmasabb vele szemben, sőt konkrétan meg voltam győződve, hogy itt valami átverés van… CSI? Persze, mint a TV-ben…
Időm nem volt nagyon megijedni, mert szerencsére hátat fordított, beült az autóba és elhajtott.
Pár órám volt feldolgozni a történteket és várni a CSI-t. Megnyugodtam, a netes fordítóprogramba a „helyszínelő” szót ütve, valóban a CSI-t dobta fel a gép.
Hat óra felé már a bejáratnál serte-pertéltem, amikor megállt egy feliratos furgon a ház előtt. Gondoltam megelőzöm azt, hogy az erős dörömböléstől sérüljön az ajtó, szélesre tártam az érkező előtt. Megkérdezte, hogy jó helyen jár-e és belépett. Ő egy másfajta egyenruhát viselt (szerintem direkt össze akartak kavarni), és neki is volt notesze. Jézusom! Kezdődik elölről?
Szerencsémre nem, a noteszt nem nekem vette elő, csak útban lehetett, mert egy összehajtogatott papír staniclit húzott elő a zsebéből. Igen, pont úgy nézett ki, olyan stanicli volt, mint amiben nagymamámmal régen a kifliket vettük. Kihajtogatta, így már akár 5 kg krumpli is belefért volna. Mutattam neki, hogy a konyhán keresztül ki tudunk menni a házból, ahol a bűntény helyszíne található.
Ő a másik zsebéből elővarázsolt egy szintén miniatűrre összehajtogatott kesztyűt, próbálta kicsomagolni. Fruska kutyánk a zsebből elővett, csörgő-zörgő zacskót valami neki szánt jutalomfalatkának vélte, és örömmel ugrott a helyszínelőnek, nyalogatva és összeugrálva a steril kesztyűt és a staniclit.
A kertbe érve mutattam meg a helyi Gil Grissom-nak a helyszínt. Alaposan szemügyre vette a levágott lakatot, a kerti házikó nyikorgó ajtaját. Vártam, hogy előkerül az ecset és az ujjlenyomat vételéhez szükséges letörölhetetlen fekete porfesték. Grissom-unk azonban csak nézelődött, lábzsák nélküli bakancsával alaposan összejárkálta a terepet, majd örömittasan rábukkant a bicikli takarását szolgáló hatalmas nejlon zsákra. Lehajolt érte és amint a zsák megcsörrent, nagy robajjal megjelent Fruska, aki a vizslák legtermészetesebb módján azonnal birtokba vette a zsákot, és kényelmesen, vigyorogva elhelyezkedett rajta. Helyi Grissom úgy tűnik kutyaszerető ember, mert halálos nyugalommal megvárta, hogy az ebet a nappaliban álló saját foteljáig kísérjem és likvidáljam a bűntény helyszínéről. Aztán a legtermészetesebb módon kezembe nyomta a staniclit és megpróbálta belegyömöszölni a king size méretű ágymatrac nejlon zsákját. Először kérdően néztem rá, hogy kesztyű nélkül hozzáérhetek-e a bizonyítéknak fenntartott papírzsákhoz, de mikor megláttam, hogy a körlet kutyaszőrtől, kutyanyáltól és kutya tappancs nyomoktól már régen nem steril, nem szabadkoztam, szívesen segítettem a helyszínelésben.
Amennyiben ezek után még értékelhető nyomokat találnak, csak gratulálni tudunk a felderítő csapatnak. Egyelőre annak is örülünk, hogy Fruskát, a drótszőrű vizslalányt nem állítják elő bicikli lopás bűntette miatt, mert a talált DNS-ek biztos tőle származnak!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: