Lajos, az IZÉ!

Amikor új kuncsaftom van, ismerkedem vele és a lakásával is. Két-három alkalom, mire felmérem, mennyire tudok majd náluk hatékonyan dolgozni. Mi az, ami az ott lakóknak kényes pontja, mi az, amire különösen oda kell figyelnem, mik az igényeik. Legtöbbjük az első perctől beenged nem csak a lakásába, hanem az életébe is. Rendszeres időközönként megjelenek, a találkozások már-már szeánsszá válnak. Szerencsére nincsenek a nyomomban, hagynak kibontakozni, rám bízzák a „nem szeretem munkát” és a következő találkozásig élvezik munkám gyümölcsét, a csillogóan tiszta és illatos lakást, a helyére rakott ruhákat, tárgyakat. Örülnek a rég nem látott fél pár zokniknak, elveszettnek hitt telefon töltőnek, a gyerek régi elfelejtett játékának. Ezek a standard dolgok, de ahány család, annyi egyéni igény, annyi különféle szokás.

Tudom, hol kell nagyon vigyázni az évek emlékeiként felhalmozódott porcelán, üveg, fém és még ki tudja miből készült kis tárgyakra, amik nekem sem pusztán porfogók, fel vannak töltve a lakók érzelmeivel. Tudom, hol utálatos a sütőt, tűzhelyet sikálni, mert a tulajdonos szeret sütni-főzni, csak néha a TV-ben lévő műsor annyira leköti, hogy a tűzjelző visongását sem mindig veszi komolyan. Mosolyog a szénné égett csirkén, veszi a telefonját és a kedvenc helyéről rendel vacsorára valót. A jobb sorsra érdemes csirke a kukában landol, a tűzhely rám vár.

Van, ahol a gyerekek várják már, hogy mikor megyek, nem csak azért, mert mindig előkerül valami régen elfelejtett tárgy, hanem élvezik azt, ahogyan az anyanyelvükön kommunikálok. A kezdeti rám csodálkozást felváltotta valami nagyon bájos, gyermeki rajongás.

Két-három alkalom után szinte mindenhol kialakul az, hogy a kezdeti nagy és sürgős sikálások után szabad kezet kapok abban, hogy mit és hogyan takarítsak.

Harmadik alkalommal voltam egy fiatal felnőtt fiú és apukája által lakott több szintes házban.  Sajnos az édesanya meghalt, hiába nett és önellátó a két férfi, belátták, sem a porszívóval, sem a tollsöprűvel nem boldogulnak, a kád sem ragyog fényesen – segítségre van szükségük: két szorgos női kézre. Az első alkalommal a konyha volt nagyon fontos, másodszorra az egyik hálószoba és az ahhoz tartozó fürdőszoba. Most a fiatal srác szobája volt soron. Előre szólt, hogy volt egy kis fúrás, faragás, vésés, átalakítás, valószínűleg több időt kell eltöltenem a tisztaság eléréséig. Felkészülve mindenre léptem a szobába, de meglepetésemre semmi extrém állapotot nem mutatott a szoba. Fel sem térképeztem, hogy milyen a berendezés, neki láttam ágyazni. Az angolok másképp ágyaznak mint a magyarok. Első alkalommal mindig angol módon ágyazok, ne essenek pánikba este, ha az ágyba zuhannak, ismerős és a megszokott helyén legyen minden párna, paplan. Aztán a következő alkalmakkor már variálom az ágyazást: ne legyen unalmas este sem az életük 🙂 Ahogy ágyaztam, feltűnt az ágy mellett egy nagyobb méretű akvárium. Első gondolatom az volt, csak le ne verjem, mert hátha piranják lakják, és akkor az afférból nem én fogok győztesként kikerülni! Kicsit közelebbről akartam megvizsgálni az akváriumot, mert tudom, hogy az úszó halak látványa nyugtatólag hat az emberre. Bár nem voltam nyugtalan, szívesen nézegettem volna a halakat. Ahogy közel értem az akváriumhoz, akkor láttam, hogy ebben nincs is víz! Megnyugodtam, hogy nagy rumlit nem csinálok, ha véletlenül mégis leverem, a víz nem fogja elárasztani a szobát. De ha nincs benne víz, akkor hogy élnek benne halak? Egyre kíváncsibb lettem, vizsgálgattam az üvegtartályt. Zöld növények, mohás botok és egy lukas, narancsos mintás agyagnak látszó köcsög volt benne. Rájöttem, hogy ez csak a szoba dísze. Teljesen megnyugodtam: leverés esetén sem teszek kárt élőlényben! Fogtam a tollseprűmet, és ha már ott nézelődtem gondoltam az akvárium tetejét fogom először tisztává varázsolni. De valami nem stimmelt. Mintha valamiféle mozgást érzékeltem volna a belsejéből. Figyeltem, de nem láttam semmit. Akcióba lépett a tollseprű, de továbbra is furcsa érzésem volt, már szinte paranoid módon azt képzeltem, hogy valami néz az akváriumból. Kicsit közelebb hajoltam és akkor láttam, hogy a narancssárga minták mintha mozognának. Biztos a napsütés, ahogy rávetődik az üvegre, az játszadozik velem. Még jó, hogy nem hajoltam közelebb! Kicsit elvakítva az üvegen visszaverődő napfénytől, egy szempárt láttam, ami bámul! Jézusom! Akkor tudatosult bennem, hogy ez nem akvárium, hanem TERRÁRIUM! Egy gekkó vagy kaméleon vagy valami színes kis izé néz velem farkasszemet! A tollseprűt a teleszkópja segítségével maximális méretűre állítottam, és a terrárium tetejét gyorsan megtisztítottam. A színes kis izé csak bámult. Mondom magamban, én vagyok a nagyobb, Te be vagy zárva, legyünk barátok! Nem foglak háborgatni, megcsinálom a dolgom és már itt sem vagyok! Csináltam tovább a munkám, de mintha folyamatosan bámult volna a terráriumlakó. Nem tudtam nem odafigyelni, meg furdalt a kíváncsiság, hogy egy ilyen „sárkánylény” hogy is néz ki életben. Odafordultam hozzá – gondolatban a Lajos nevet adtam neki -, még talán hangosan szóltam is volna hozzá, ha nem okozott volna újabb meglepetést! Nem hogy becézgetni nem akartam már, de erősen felmerült bennem annak a lehetőség, hogy porszívót, tollseprűt hátrahagyva rongyolok ki a szobából! Ennek az izének nem voltak lábai! Nem torzó volt, azt csak sajnáltam volna, de ettől a valamitől mióta az eszemet tudom, pánikszerűen irtózom és félek! Egy kígyóval voltam egy légtérben! Akik ismernek, tudják, hogy ha TV-ben mutatnak egy kígyót azonnal elkapcsolok, ha egy könyvben vagy újságban egy kígyó fotója látható, ahhoz az oldalhoz nem vagyok képes hozzányúlni! Most meg itt tekereg egy tőlem 10 cm-es távolságban! Nem tudom mennyi idő telhetett el teljes merevségben zajlott döbbenetemben, lehet túl halk voltam, de az is lehet, hogy teljesen függetlenül Lajossal való találkozásommal jött fel a szobába a srác. Azt sem tudtam, hogyan voltam képes megszólalni, de hogy angolul, az a világ egyik csodája volt! Kérdezem tőle, hogy mi van a terráriumban, kígyó? Mondja, hogy igen, és szélesen vigyorog és megy Lajos felé. Kérdezi tőlem, hogy meg akarom-e simogatni? ÉÉÉÉÉÉÉN???????? Egy oroszlán bajszát előbb fogom tépkedni, mint Lajost simogatni, az biztos! Persze előkerült a kutyások és egyéb állattartók kulcsmondata: Nem bánt! Na ja, kutyásként ismerem én ezt a mondatot, de a postásunkat ne kérdezze senki, hogy milyen barátságos is a kutyánk 🙂 A fiú még mindig határozott léptekkel haladt a terrárium felé, én meg sokkot kaptam a gondolatra, hogy kiveszi Lajost a házából. Alig tudtam megszólalni, hogy elmagyarázzam neki, hogy félek az ilyen csúszó-mászó izéktől. Persze ő jót röhögött, még egyszer lobbizott Lajosért, mondta, hogy nem is mar, nem mérges kígyó. Akkor már csak az járt a fejemben, hogy a gyors halál is jobb lehet annál, mintha a kezedbe, netán a nyakadba tesznek egy ilyen láb nélküli izét! Basszus, kígyóról nem volt szó! Veszélyességi pótlékot kellett volna kérnem! Amikor először mentem hozzájuk, az ajtóban (mint utolsó pillanat, amikor még menekülhetek), megkérdezte, hogy jóban vagyok-e a kutyákkal? Úgy kérdezte, mintha legalábbis egy falka nagytestű véreb lakna velük egy lakásban. Szerencsére csak egy kissé bojler testalkatú, kissé elkényelmesedett, de rettentően aranyos bichon fiúval találtam magam szemben! De könyörgöm! Kí-gyó-ról nem volt szó!!!

Végül rájöttem, hogy Lajos bent, én kint – meg tudjuk osztani egymás között a szobát. Ránézésre egy óránál tovább úgysem leszünk egy légtérben, én híresen pacifikus vagyok, érvényesüljön az „Élni és élni hagyni!” elve kettőnk között! Csináltam a dolgom tovább – jó, bevallom, az átlagosnál kissé gyorsabban tevékenykedtem. De a szemem mindig Lajosra tévedt. Elég tekintélyes méretre nyújtózkodott a délelőtti sziesztájából, álmomban nem gondoltam volna, hogy a rejtekhelyéül szolgáló köcsögbe belefér. Mindegy, ő bent, én kint, ő marad, én dolgom végeztével megyek. Porszívózás közben megint rápillantottam, mert nem hagyhattam porosan az terrárium körletét sem. Akkor látom, hogy ez az akváriummal ellentétben, nem felülről nyíló valami, hanem mint a nagymamám vitrinje, eltolható üveges. Na, ezt biztos nem fogom lemosni, ez volt az első gondolatom. Aztán szerintem büntetésből, hogy olyan gondolatom támadt, hogy nem akarok rendesen takarítani, megláttam, hogy a jobb oldali vitrin ajtó résnyire nyitva van! Te jó Isten! A kígyótestű emberek is bármilyen kis résen ki-és bejutnak, akkor egy kígyónak egy rés nem lehet akadály! Az első alkalom volt, hogy tudatosan és szándékosan kerestem szememmel Lajost! Basszus, hol van??? Nem láttam sehol. Már visszasírtam azt a pillanatot, amikor megláttam! Rájöttem, ebben a szituációban jobb látni egy kígyót, mint NEM LÁTNI! Hol a fenében van??? A francba! Ez, ha közlekedik: nem trappol, mint a kutyám, nem rázza hangosan a szőrét, nem csapdossa mindennek neki a farkát, egy ilyen IZÉ hangtalanul közlekedik! Bárhol lehet! Mondom BÁRHOL! Komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy a frissen vetett ágyra ugrom, pont úgy, mint első találkozásomkor egy egérrel! De az ágynemű is narancssárgás színű, mi van, ha az az IZÉ már rejtőzködő üzemmódban van és valamelyik virágmintának álcázza magát a paplanon? Ágyra ugrás elvetve! Félve néztem le a lábam elé… szerencsére a porszívócsövön kívül semmiféle kígyó-szerű nem volt a lábam környékén. De akkor hol lehet??? Minden bátorságomat összeszedve, teljesen önként és tudatosan belenéztem a terráriumba. Éppen akkor húzta be utolsó darabkáját is a görög köcsögbe. Na, kis bátorság, és rögtön helyére kerülnek a dolgok! Lajos a köcsögbe, én vissza a munkába! Tökre büszke voltam magamra, hogy oda mertem nézni! Ha nem mertem volna, még most is keresem valahol a szobában 🙂 Jelentem a szoba ragyogóan tiszta lett, Lajos a nap további részén nem mutatkozott.

Ezek után csak arra lennék kíváncsi, milyen meglepetéssel szolgálnak még ebben a házban? Mivel közvetlenül a folyópartjára épült és egy fürdőszobát még eddig nem takarítottam… esküszöm, nem fogok visítani, ha egy csoport vízilóval találom majd szemben magam 🙂